Az első időkben Elisabethnek egy 18 négyzetméteres cellában kellett senyvednie, később, a gyerekek megszületése után Fritzl 40 négyzetméteressé bővítette a kert alá hosszan benyúló betonbunkert. A lejáratot egy többmázsás betonajtóval szigetelte el, amelyet elektromos motorral működtetett. A dohos zárkába nem jutott be természetes fény, sem friss levegő; nem volt benne fűtés, melegvíz és hűtőrendszer. Nyáron szinte elviselhetetlenségig felforrósodott odalent a levegő.
Elisabeth és három gyermeke a tömlöcben sínylődött egészen tavaly tavaszig. Három másik gyereket - két lányt és egy fiút - a "nagyszülők" magukhoz vettek. Fritzl minden egyes esetben azt hazudta, hogy elkóborolt lányuk hagyta őket a házuk kapujában: megesett a szívük a kicsiken, ezért úgy döntöttek, hogy sajátjukként felnevelik őket. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy még csak nem is hallottak a tőlük néhány méterre, a pincében raboskodó testvéreikről.
Gyakran megesett, hogy a férfi napokra kikapcsolta az áramot, ha a családja ellenszegült az akaratának. Ilyenkor teljes sötétség borult a bunkerre. Szökni nem mertek, mert az "apjuk" állandó rettegésben tartotta őket: azzal fenyegetőzött, hogy a lejárat felrobban, ha csak megpróbálják megmozdítani az ajtót. Mind a négyen patkányok terjesztette fertőzésekben szenvedtek.
Elisabeth kezdetleges körülmények között, szinte a legalapvetőbb higiéniai feltételek hiányában, mindenféle gyógyszer és segédeszköz nélkül hozta világra gyermekeit. Hosszasan kellett könyörögnie az apjának, hogy legalább szerezzen be egy könyvet, amelyben le van írva, hogy mit kell tennie szüléskor. Csupán egy olló állt a rendelkezésére, hogy elvágja a köldökzsinórt, és egy takaró, hogy a csecsemőket bebugyolálja.